A koncert, amire 11 évet vártam – Arctic Monkeys a Szigeten


Esemény / vasárnap, augusztus 19th, 2018

A héten ért véget a Sziget Fesztivál, és idén végre az Arctic Monkeys is tiszteletét tette a Hajógyári-szigeten. Volt itt minden: lelkes majd kissé meggyötört várakozás az első sorokban, vihar, pipiskedés, könyökök, őrület, nyomorgás, préselődés, harag, sajnálkozás, és végül megfáradt, de elégedett éneklés. Avagy mit csinálnék másképp…

Nagyon régóta vártam arra, hogy az Arctic Monkeys végre Pestre is ellátogasson, és meglepetésként ért, amikor télen kiderült: idén végre valóra válik az álmom. Rohantam is rögtön a hangszerboltba, na nem azért, mert ezen felbuzdulva nekem is gitározni támadt kedvem (persze menő lenne megtanulni :D), hanem mert ott vettem meg a jegyeket. Tudom, ez múltszázadi eljárás volt… de csak így tudtam SZÉP-kártyával fizetni.

Tipp: Ha a munkahelyeteken van ilyen lehetőség, és a szabadidő zsebbe kértek pénzt, onnan koncert- és fesztiválbelépőkre is tudjátok költeni, de csakis jegyárusító helyeken, a neten idén még nem volt erre lehetőség. (Sőt, lehetett egy részét SZÉP-kártyáról, a másik részét kártyáról vagy készpénzben is fizetni, amin meglepődtem, mert nem szokták engedni a vegyes vásárlást.)

De lényeg a lényeg, már középiskolás korom óta hatalmas kedvenceim. Aki szintén szereti őket, tudja, miért: ritmusos, pörgős számok, technikás dob és gitárzene, elmés dalszövegek és Alex Turner hangja. Azóta is töretlen lelkesedéssel imádom a számaikat, nem jut eszembe olyan, amit ne hallgatnék szívesen, mindig észreveszek bennük valamilyen új fordulatot vagy részletet. Pedig mindig valami újjal rukkolnak elő, és minden albumukon érződik a stílusváltás (az első kettő után), mégis képes vagyok ugyanúgy szeretni őket – ezt semmilyen másik banda nem tudta elérni nálam.

Az új albumra (Tranquility Base Hotel and Casino) sokan fanyalognak, hisz ez már nem az a közkedvelt irányzat, amit az AM képviselt 5 éve, vagy az a pörgős indie, amit 10 éve toltak, és amelyeknek köszönhetően világhírnévre tettek szert. Nem mondom, hogy engem megfogott volna elsőre az új album, de már messziről látszott, hogy ezek ilyen tipikus „grows on you” számok lesznek. Elsőre csak az tűnt fel, hogy lassabbak, van bennük szinti, a dob elenyésző, sőt kicsit „liftzene” hatást kelt az egész, nem nagyon találtam a ritmust bennük. De miután elolvastam neten a dalszövegeket, átsütött rajtuk Alex zsenialitása, és többszöri hallgatás után igenis slágerszerűek, már egy szinten vannak a szememben a régi kedvencekkel.

Hát most nézzétek meg… ugyanaz a zsenialitás, amivel hétköznapi történéseket és érzéseket költőien, mégis bárdolatlan egyszerűséggel mond ki.

RÉGEN:

“So all that’s left
Is the proof that love’s not only blind but deaf”

“How can you wake up, with someone you don’t love
And not feel slightly fazed by it?”

“What came first, the chicken or the dickhead?”

“The day after you stole my heart
Everything I touched told me it would be better shared with you”

“Like in my heart there’s that hotel suite and you lived there so long
It’s kinda strange now you’re gone”

MOST:

“I want to make a simple point about peace and love
But in a sexy way where it’s not obvious”

“I launch my fragrance called ‘Integrity’
I sell the fact that I can’t be bought.”

“I just wanted to be one of The Strokes
Now look at the mess you made me make
Hitchhiking with a monogrammed suitcase
Miles away from any half-useful imaginary highway”

Outfitem a Szigeten Barátommal a Szigeten

Így nem tartottam tőle, ha netán túl sok számot játszanának az új albumról, de egyébként teljesen korrektül minden albumról letoltak pár számot. Sőt, meglepetésemre olyanokat is játszottak, amelyeket nem szoktak koncerteken: pl. From Ritz to Rubble (egyik kedvencem) és Do Me a Favour az első és a második albumról. Alex még újdonsült színésztehetségét is megcsillogtatta az „I lost my train of thought” sornál, ahol tényleg úgy tett, mintha elvesztette volna a fonalat. Zseniálisan weird ez az ember. 😀 Egy ízben még furcsán lépdelve ki is ment ünnepeltetni magát a kifutóra. A végén a meglepően hervadt, alig hallható visszatapsolás ellenére (amit nem tudtam hovatenni, miért nem éltették őket?!) még jó 15 percig játszottak a rendes „játékidőn” felül, amiből arra következtetek, hogy élvezték a fellépést, és látszott is, hogy valóban lelkesen játszottak.

A harag és sajnálkozás rész tehát nem a zenéjükkel függött össze – azzal maradéktalanul meg voltam elégedve – hanem sokkal inkább a hatalmas tömeggel. Le kell szögeznem, hogy voltam már korábban Szigeten rockkoncerten a nagyszínpad előtt első sorokban többször is, ilyen őrült tömeget viszont még sose láttam. És nem a jó értelemben őrültek meg az emberek…

Mivel nagyon alacsony vagyok, és mert ennyit vártam rájuk, illetve csak miattuk mentem újra a Szigetre, ezért mindenképp olyan helyre akartam kerülni, ahonnan majd látok is valamit. Régről úgy rémlett, hogy ha a nap első nagyszínpados fellépése előtt odaállsz, akkor jó eséllyel pályázol az első sorra. Tudtuk, hogy 16 órakor kezdődik az első koncert, és az Arctic csak 21:30-tól kezd, de felkészültünk: vettünk pár dobozos sört, és úgy képzeltük, hogy majd koncertek alatt/közben azokat megiszogatjuk, és amikor kell, felváltva meglátogatjuk a mellékhelyiséget.

Már 1 sör és a jó bulit csapó Gogol Bordello után rá kellett jönnünk: itt annyira tömörülnek az emberek az Arctic miatt, hogy ha egyikünk is kimegy (ha ki tud menni), nem tud majd visszajönni. Ezért kissé csalódottan, de tudomásul vettük, hogy a továbbiakban nincs iszogatás, és még jópár óráig fogunk ott állni étlen-szomjan, mosdóbamenetel nélkül. Váltottunk egypár vészjósló pillantást a barátommal, de arra jutottunk, hogy ez még belefér, ezt még kibírjuk.

Majd jött és ment a Blossoms, és velük együtt egy elég csúnya vihar. Szerencsére vittünk egyszer használatos esőkabátokat, amik meglepően hatásosan pergették le a vizet, úgyhogy nem is áztunk meg nagyon. Először még buli is volt ez az esős élmény, és a Blossoms is kellemes volt: a semmiből egyszercsak elkezdték énekeltetni a Last Christmast, ami egészen random, de vicces volt.

De aztán jött a War on Drugs, és egyre parasztabbak lettek körülöttünk az emberek. Mindenki túródott-furakodott előre, az eső pedig kitartóan esett, és ez a zenekar… mintha egy végtelenített és végtelenül unalmas instrumentális zenét hallgattam volna. Fel sem tudom fogni, hogy kerülhettek nagyszínpadra, nemhogy az Arctic elé. A mellettem lévők ásítoztak és mobilozni kezdtek, de ezért az egy húzásukért nem tudtam megvetni őket (a többiért annál inkább, ahogy az a későbbiekből kiderül).

Jó zene híján azzal voltam elfoglalva, hogy az alapvető személyes életteret fenntartsam magam körül, mert már akkor a vesémbe könyökölt valaki, és nyomtak minden oldalról, illetve ilyen egyiptomiasan féloldalasan sikerült csak állni. Ráadásul a 7-8. sor környékét tudtuk csak megcsípni úgy, hogy 15:20-tól ott álltunk… És én onnan sem láttam semmit, mert a külföldi suhancok behúzták elém a haverjaikat, vagyis aztán már csak be akarták. Bunkón bele kellett állnom nekem is, könyököt kitettem, és visszaszóltam nekik, hogy ha beállnak elém, én semmit sem fogok látni. Ez nem érdekelte őket különösebben, de váltottunk egy pár gyilkos pillantást, bennem pedig kezdett elhatalmasodni az emberundor. A „hagyjatok élni, és mindenki takarodjon a picsába” érzés. Persze ehhez hozzájárult, hogy a mellettem állók valami fura nyelven fröcsögtek és ordibáltak immár rajtam keresztül, mert nem engedtem a két havert egymás mellé állni. Amikor úgy érezték, nem restelltek ott vizelni közvetlen mellettem, hogy aztán a lábam alá rugdossák a fél literes üvegben a terméket… Kétszer.

A lelkes várakozást és örömöt szinte teljes egészében kiszorította már ekkorra a düh és az „el nem tipródásra” való koncentrálás. Emlékeztetni kellett magam, hogy miért vagyok ott, hogy a kedvenceim lesznek ott pár méterre tőlem nemsokára, és végre ismerni fogom a játszott számokat, és ezért állunk itt immár több mint 6 órája, ők majd feledtetnek mindent.

Aztán eljött a koncert előtti szünet, amikor már fél lábon kellett állnom, mert nem tudtam letenni a másikat. Pedig én aztán nem foglalok sok helyet. De vigasztalt a tudat, hogy elöl vagyunk, és találtam egy line of sightot. Amikor jöttek, fellendült az összes kéz és telefon, és az erdejükből a maradék rálátásom is megszűnt. Pipiskedve, ha szerencsém volt, egy-két pillantást tudtam vetni rájuk, és ez éltetett. De nem tudtam élvezni, mert megint a közönség vonta el a figyelmem. Mellettünk egy lány nekiment mindenkinek, akit látott. Szabályosan nekiesett valaki torkának, de olyan erővel és elszántsággal a szemében, hogy azt hittem, mindjárt tömegverekedéssé fajul az egész. Szerencsére egy kis szemvillogtatás-üvöltözés-dulakodás-hé-hé-hé után valamelyik pasi megfogta a grabancát, és átpenderítette a másik oldalára, és ott már nyugton maradt. Biztos voltunk benne, hogy be van drogozva, ráadásul valami erős cucc lehetett.

Erőltetnem kellett, hogy a koncertre figyeljek, mert az alapvető funkciókat veszélyeztették, olyankor az ember szervezete azokra koncentrál. De sikerült visszaterelni a figyelmem. Aztán a dinamikusabb részeknél beleénekeltem valakinek a hátába, de egyszerűen muszáj volt lefelé néznem, különben elestem volna, hisz már hosszú percek óta lábujjhegyen álltam. A hatalmas tömegben pedig a földre kerülés elég para kilátás.


És aztán jött a legrosszabb rész. A lökések. Jött a Brianstorm és elszabadult a pokol, megkezdődött valahol hátrébb a pogó (legalábbis gondolom az volt a forrása), és míg egy lazább szerkezetű tömegben kivitelezhető is lett volna, itt csak annyi hatása lett, hogy a 0 helyen úgy tudtak csak táncolni-verekedni, hogy borítottak minden előttük állót, mint a dominó. Belepréselődtem valakibe, és behunytam a szemem: a kevésnél is kevesebb helyem maradt, és átvillant az agyamon, hogy a tömeg mikre képes, hogy annó több mint 90 Liverpool-szurkolót zúztak halálra, és hogy az nem is volt olyan nagyon régen. És azon rimánkodtam, hogy érjen véget a nyomás, csak ne préseljék ki belőlem a szuszt, kérem… És ne essek el. Kinéztem ebből a tömegből, hogy ha a földre kerülök, könyörtelenül eltaposnak. Mert nem tudnak mást. Mert nincs hely kikerülni.

Mindenki riadtnak tűnt, de közben megpróbálta felvenni a fonalat, és közben már egy másik szám ment, nem is tudtam odafigyelni rá, olyan gyorsan történt minden, és akkora volt a káosz. Majd jött még egy pörgős szám, és az előzőnél is durvább lökéshullám. Csak annyit láttam, hogy előttem egy lány fájdalmasan összeszorítja a szemét, mielőtt én is behunytam, és fohászkodtam, hogy ne, csak ne… Sikerült visszaverni a hullámot, és láttam, hogy a barátom is megijedt, hisz ő ahogy tudja, feltartóztatja a tömeget, de sokezer ember ereje ellen nem tud mit tenni, nem tud megvédeni.

Egymásra néztünk, és úgy döntöttem, semmi nem ér ennyit. Semmi de semmi, még az abszolút kedvenceim se érnek annyit, hogy a testi épségem kockára tegyem, ezért eldöntöttük: kimegyünk. Ez már nagyon messze van az élvezettől így. Másfél számig tartott, mire kivergődtünk a szélére, ahol már elszórtabban álltak az emberek, merthogy kifelé se nagyon engedtek, nem volt rá hely. Elég sokan megbámultak az akkorra már szakadt esőkabátunkban, és én megpróbáltam olyan arcot vágni, mint aki pánikbeteg és rosszul lett, hátha akkor jobban utat engednek.

Kiérve káromkodtam egy isteneset (pedig nem szokásom), és lecibáltam magamról az esőkabát maradványait: nem hiszem el…

Aztán végre volt annyi helyünk, hogy lehajoljunk sörért, és felemeljük a kezünket, és a koncert második felét már tudtam élvezni, csillapodott a „harcolj vagy menekülj” ösztön. De be-bemászott a tudatomba, hogy először harcoltunk, álltuk a sarat, aztán végül menekültünk, és ez mégis hogy néz ki, hogy akkor minek álltunk ott sok-sok órán át, miért amortizáltuk le így magunkat a „semmiért”, és miért, miért pont most és itt ilyen a tömeg. De aztán ezt félretettem későbbre, és megkönnyebbülten együtt énekeltem Alexszel a fennmaradó számokat, immár csak a távoli kivetítőn követve, hogy éppen mi történik. Jött a 505 és még egy pár számomra kedves szám, és pillanatnyilag feledtette az elszenvedett élményt.

Viszont nagyon tanulságos este volt ez a számomra, és több körös megbánást hozott, amit persze nem tudom, hogy ki lehetett-e volna kerülni. Végül arra jutottam, hogy ezt nem tudhattuk előre, ha nem állunk előre, akkor úgy éreztem volna, nem érte meg kifizetni a bazidrága napijegyet. Viszont sokkal jobban éreztem volna magam, ha addig is alapozunk, és csak az Arcticra megyünk a nagyszínpadhoz, akkor is a tömeg végére állunk, és látunk, amit látunk, de legalább van helyünk énekelni és ugrálni netán, meg úgy egyáltalán élvezni a koncertet. A jövőben már biztos így fogok tenni rockkoncerten, meg egyelőre úgy érzem, bármilyen koncerten, ha megyek is a közeljövőben: tisztes távolból élvezem a zenét. De most egy ideig nem vágyom semmi olyan helyre, ahol tömeg várható.

Később beszéltem egy veterán koncertjáró ismerősömmel, aki szintén ott volt, sokkal hátrébb ugyan, de ő is ezt tapasztalta: a soha nem látott agresszív tömeget, a nyomorgást és azt, hogy mosdóba se lehetett kimenni úgy, hogy aztán visszamehess azokhoz, akikkel jöttél, annyira egymás sarkában álltak az emberek.

Elgondolkodtam, hogy az emberek lettek bunkóbbak, hogy az alapvető személyes teret nem biztosítják (5-6 éve Szigeten pl. Thirty Seconds to Mars és Good Charlotte koncerten egyáltalán nem tapasztaltam ilyet), vagy az Arctic lett ilyen nagy név? Az is lehet, hogy csak ezen pogóztak, és minden pogós koncert ilyen, csakhogy még akkor se éltem át ilyet, amikor Prodigyn a pogózók mögött álltunk.

Mindenesetre azzal nyugtatom magam, hogy közelről is láttam őket, meg aztán a koncertet is tudtam élvezni, csak azért maradt bennem egy adag csalódottság amiatt, hogy ilyen elbaszott körülmények közt láthattam őket először – és ki tudja, látom-e még őket valaha, hisz bármikor feloszolhat a banda, Alex úgy tűnik, szólókarrier felé tendál már.

Azért berakok ide még néhány videót, amiket kintebbről vettünk fel (Why’d You Only Call Me When You’re High és I Bet You Look Good on the Dancefloor :)).


A tanulság: úgyis felveszi valaki a számokat, és minden felkerül YouTube-ra, ott meg lehet nézni őket közelről. Nem attól jó a koncert, hogy ott állok a szájukban, mert annak bizony ára van. Ezt megjegyzem örökre.

Az éjszaka hátralévő részében aztán táncoltunk itt is, ott is egy sort, meghallgattunk egy RHCP tributezenekart, ami tök jó élmény volt, de ott is lépten-nyomon nekem ütközött vagy belém vágódott valaki, ahogy elhaladt mellettem, és így WTF? Láthatatlan lettem, vagy mi történt? Végtelenül felidegesített, de egy-egy HÉ!-nél nem tudtam többet kipréselni magamból, meg persze nem is lett volna tanácsos.

Meg kell hagyni, hogy nagyon elfáradtam ebben, na meg a munkanapnyi egy helyben állásban és küzdelemben, úgyhogy hajnalban jórészt álmatagon bócorogtam ide-oda, és vártam a hajnalt, amikor indultunk vissza vonattal Pestről, ahol legalább az üléseken elnyúlva sikerült kipihenni a fáradalmakat.

I guess I’m too old for this shit. 🙂

UI: Aki még nem volt Szigeten, annak üzenem: nem feltétlen kell hinni az izgalmas, mézes-mázos, színes csodavilágnak, amilyennek be van állítva, azok csak a legjobb pillanatok, ahogy én is csak azokat vettem fel. A rosszak közben az ember nem a fotózással-kamerázással van elfoglalva. Persze biztos lehet oltári jót bulizni fesztiválon, de eddig elég kevésszer sikerült ezt elérnem, ráadásul ketten kevésbé kivitelezhető, nagyobb társasággal talán élvezhetőbb, mert nincs akkora egymásra utaltság.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük