Ismerkedés a zero waste életmóddal


Környezettudatosság / csütörtök, május 16th, 2019

Döntöttem: változtatni szeretnék a fenntarthatóbb, hulladékmentes élet irányába, és kész vagyok tenni is érte. Rengeteg kérdés kavarog bennem, és nagyon hosszú lesz az út, de úgy érzem, érdemes belevágni.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban botlottam környezetvédelemmel kapcsolatos témákba, nyilván azért, mert foglalkoztat a dolog, és mint tudjuk, ha egyszer rákattintunk valamire a neten, akkor az adott tartalom gyártója a remarketingnek köszönhetően pár hétig még utóbombáz minket hirdetésekkel a különböző oldalakon „ha egyszer érdekelt, máskor is fog, és előbb-utóbb úgyis költesz rá” alapon. Magam sem tudom, pontosan hogyan kötöttem ki a zero waste tippeknél, de többször is sikerült megállítaniuk, amikor épp unottan görgettem valamelyik közösségi médiát.

Röviden összefoglalva, a zero waste mozgalom arra buzdít, hogy ne csak a szelektív hulladékgyűjtésre és az újrahasznosításra koncentráljunk, ami már régóta a köztudatban van, hanem a lehető legnagyobb mértékben csökkentsük az általunk termelt szemét mennyiségét, ami végső úton a szeméttelepen, az égetőkben vagy a tengerekben kötne ki, és szennyezné a környezetet. Például azzal, hogy nem veszünk annyi felesleges dolgot, kidobás helyett pedig újrahasznosítjuk a már nálunk lévőket, új célt adunk nekik, elajándékozzuk vagy megjavíttatjuk, ha pedig már végleg a kukában a helyük, akkor a szelektívbe dobjuk őket vagy komposztáljuk. A mozgalom „hívői” valahol a fogyasztói társadalom bírálói is, és az általuk vallottak szorosan kötődnek a minimalizmushoz és a műanyagmentességhez is. Előbbi a letisztult esztétikusságával nyer egyre több követőt magának – és kezdi belopni magát az én szívembe is –, utóbbival pedig nemrég találkozhattunk, amikor rengeteg vendéglátóhelyen abbahagyták az egyszer használatos szívószálak használatát. A zero waste-esek tehát „hard core”-abb, tudatosabb környezetvédők, akik közül többen is arról váltak híressé, hogy egyetlen befőttesüvegben elfér több évnyi szemetük.

A cikkeket olvasva nyilván megszólalt bennem egy enyhe cinikusság: tudom, hogy mennyire fontos a környezetvédelem, de akárhogyan is csökkenteném a hulladékom mennyiségét, az iparmágnásokat ez sehogyan sem fogja befolyásolni, én pedig csak egy tű vagyok a szénakazalban, „nem én fogom megváltani a világot”. Meg amúgyis: valószínűleg összeöntik a szelektívet a nem szelektívvel a helyi szeméttelepen, mert az egyik ismerős egy bennfenntestől ezt hallotta… szóval „nem rajtam múlik”. És egyébként is: ki hallott már arról, hogy a modern világban valaki nem termel szemetet? Biztos van sutyiban egy szobájuk, ahová be van zsúfolva minden, mint a Jóbarátokban Monicának… 😀

De kívülről fújtam az ellenérveket is: ez egy nagyon kényelmes és káros hozzáállás, felelősséghárítás, önhitegetés, „ha mindenki így gondolkodik, soha nem is lesz változás”, meg egyébként is, hogy lehetek ilyen önző, hogy engem nem érdekel a bolygónk állapota? Közben tudom magamról, hogy igenis érdekel, és igazuk van: változni kell. Ez az egész folyton feszültséget generált bennem, és elhessegettem, hogy majd elkezdem meg beleásom magam, ha lesz rá időm, és menetrendszerűen jött is rögtön a lelkiismeretfurdalás: a bolygónak már lehet, hogy nincs ideje.

Mit volt mit tenni, már befészkelték magukat azok a bizonyos gondolatok (Inception! :)). Egy ideig érleltem magamban az olvasottakat, bekövettem a közösségi médiában néhány zero waste-tel és hulladékmentességgel foglalkozó oldalt, ahol folyamatosan érkeztek a könnyen megvalósítható tippek, ezzel együtt pedig egyre szimpatikusabbá vált, amit képviselnek.

Elismerik, hogy nem egyik napról a másikra változnak az emberek, hogy bizony a szokásokat nagyon nehéz ki- és átalakítani. Azt vallják, hogy nem baj, ha nem csinálod tökéletesen, csak csináld, amennyire sikerül, és ahogy az erődből telik. Nem fog minden tökéletesen alakulni, és ezzel békülj ki már most a legelején. Sokáig ez rettentett vissza titkon engem is: a hirtelen, 180 fokos változás kényszere, hogy holnaptól rúgjak fel mindent, ha normálisan akarom csinálni. Márpedig én normálisan akarom csinálni, vagy bele se kezdek az egészbe. De ők azt vallják, hogy elég kis lépésekben haladni.

Valahogy nem tűnik olyan fekete-fehérnek, mint a vegánság, és nem társul hozzá akkora bűntudatkeltés. Nem egyszer fordult elő, hogy rossz érzést keltettek bennem, amiért húst eszek: mintha legalábbis kannibál lennék, vagy kívülálló tudatlan, aki rossz útra tévelyedett, és még nem sikerült megvilágosodnia, de közben minden rossz okozója.

Erről megintcsak kedvenc filmjeim egyike, az Inception jutott eszembe: ott is erre figyelmeztetnek, hogy ha túl idegen az ember számára egy gondolat, amit más akar beültetni, akkor kitaszítja magából, és ellenségesnek véli. És tényleg: hagyni kell érlelődni, és majd magától megfogan, ha megfelelő táptalajt talál.

Nálam addig-addig érlelődött, mígnem eljött a késő április. Épphogy sikerült felélni és elajándékozni a húsvét után megmaradt csoki- és édességhalmokat, máris megtermeltük az újabb termetes szemétadagunkat. Pénteken egy spontán buli keretében rengeteg dobozos sör és rágcsa (főleg chips) fogyott nálunk. Másnap reggel a szokásos kép fogadott: sörösdobozok és chipses zacskók szerteszét, a szemetes pedig teli. Egy ideje próbálunk szelektívebben gyűjteni, úgyhogy két nagyobb zacskót meg is töltöttünk a szelektívbe szánt szeméttel. De még így is sokkoló volt látni, hogy pár óra leforgása alatt ennyi hulladékkal lett több, ráadásul a legrosszabb fajtából: egyszer interaktáltunk vele, aztán ki is dobtuk.

   
“The Aftermath” – still life, ca. 2019

És akkor döbbentem rá: ezen változtatni kell, ideje cselekedni, nem csak magamban ízlelgetni az olvasottakat. Rengeteg mindenre lehet kreatív megoldást találni úgy, hogy közben tudjuk, jót cselekszünk egy közös cél érdekében. Rég nem voltam olyan lelkes, mint akkor, fél-egész napokat töltöttem kutatással és a témában olvasgatással a neten, és rájöttem jópár dologra. Először is arra, hogy elfogadónak kell lennünk magunkkal szemben, és jó önismerettel kell rendelkeznünk: mi az, amit semmi pénzért nem vagyunk hajlandóak feláldozni, és mi az, amiben akár már holnaptól készek lennénk változni?

Tudom magamról, hogy az utazást, ami sajnos nagyon környezetterhelő, még egy ideig nem fogom feladni, hisz látni szeretném a világot. Azt is sejtem, hogy valószínűleg az éves szemetem sosem fog elférni egy befőttesüvegben, és nem hívhatom magam zero waste-nek, maximum törekedhetek rá, hisz ez is egy skálán mozog. De ez talán jól is van így. Viszont a lakásban körülnézve rájöttem, hogy rengeteg dolgot fel tudnék adni akár holnaptól is, hisz nem jelentene jelentősen több energia-, pénz- vagy időráfordítást. Majd szépen lassan azokat is, amik többet kívánnak. Amúgyis utálom a legtöbb műanyag és egyszer használatos tárgy kinézetét, és egy ideje aggaszt a műanyagokból potenciálisan kiolvadó káros anyagok okozta egészségügyi hatás is.

Magamon is megfigyeltem, hogy amióta nem a mikrózható műanyagban melegítem a munkahelyre rendelt ételt, hanem kiszedem tányérra, azóta a gyomrom is sokkal jobban van. Lehetséges lenne, hogy az embereknek azért van egyre több emésztési problémájuk, mert bár nagyon kis mértékben, de a műanyagokból folyamatosan olvadnak ki anyagok, és összegyűlve problémát okoznak a szervezetünkben? Soha ennyi ételérzékenység nem volt a világon, ami persze a tartósítószereknek is betudható, illetve ezer más dolognak, akár lelki vagy pszichoszomatikus tényezőknek is, de ez erősen elgondolkodtatott. Ugyanez az ásványvízekkel, amit itthon egy-két éve már vízszűrővel iktatunk ki. Persze most a hulladékmentességgel kapcsolatban az is felmerült, hogy ez sem fenntartható, vissza kellene térnünk a csapvízre.

És jöttek is sorban a következő gondolatszálak: addig oké, hogy a műanyag fogkefét fára vagy bambuszra cserélem, de ha az is eljut életútja végéig, nem tudom komposztálni a városi albérletben, a főbérlő nem engedné a gilisztakomposztálót, plusz attól elsőre idegenkedem is, mert a csúszómászókkal ki lehet kergetni a világból. Emellett a bambusz Magyarországra szállítása nem jár-e nagyobb ökolábnyommal, mint az, ha kidobom az egyébként régóta használt és már elnyűtt műanyag fogkefémet? Ki tudja, lehet, hogy a bambusz fogkefét éhbéren foglalkoztatott kambodzsai gyerekek gyártották… Ez az életmód folyamatos mérlegeléssel jár majd, és folyton keresni kell a jobb, fenntarthatóbb alternatívákat, de úgy döntöttem, nem hagyom azzal stresszelni és lebénítani magam, hogy úgysincs jó választás: lelkes maradok és megbocsátó magammal szemben, és haladok a saját tempómban.

Senkinek nincs joga bírálni, hogy megteszek-e minden tőlem telhetőt, és mennyire leszek ennek az eszmének a követője, és mennyi idő alatt, mert ez az én életem, az én döntésem és az én tempóm. Szeretném kevésbé terhelni a környezetet, minimalistább és testileg-lelkileg letisztultabb, természetközelibb és egészségesebb életet élni, aminek csak egy része a zero waste, vagyis inkább low waste életmód. Mindenesetre ezt egy nagyon jó kezdeményezésnek tartom, és eljutottam odáig – életemben talán először –, hogy elköteleződtem egy „mozgalom” mellett.

Azon a hétvégén rögtön új szemmel tekintettem mindenre, és így csak a hűtőben lévő alapanyagokat felhasználva főztünk, majd másnap piacra is mentünk. 🙂 Azóta pedig az egyik webshopban megrendeltem az „életmódváltáshoz” általam szükségesnek ítélt tárgyakat, és hamarosan jöhet majd az unboxing… Úgyhogy folyt. köv.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük