Messiásvárás és korszellem


Vélemény / vasárnap, július 24th, 2022

Kérdi a Facebook, hogy „Mi jár a fejedben?”. Mostanában ilyenek is.
10 perces gondolatfolyam. Töredezett, csapongó, mint a mai világ.

Hogy énekelhet egy sokmilliós rajongótáborral rendelkező előadó arról, hogy egyedül van, egyedül vagyunk, az apja is külön él, senki nem jön segíteni, a padlón van (szó szerint), semmi sem az már, mint rég? Sok ember van körülötte, van családja, párja, barátai és rengeteg jóakarója. Ő mégis ezt élte meg átmenetileg, és arra a következtetésre jutott, hogy csak magunkra számíthatunk.

A korona alatt valami tényleg megváltozott.

És nem magát sajnáltatva, szomorú számban teszi ezt, hanem egy kellemesen vidám, nosztalgikus popdal, az As It Was köztes versszakában.

Ez a kettősség. Ez jellemzi most az emberiséget.

Látszólag minden oké, szeretetteljes kapcsolataink vannak, nyaralunk, fogyasztunk, akkor és ott tök boldogok vagyunk. De egyre tűnékenyebb. Közben látjuk a világban a szörnyűségeket, a járványt, a klímaváltozást, a romló tendenciákat. Állandóan ott van az árny.

Tudjuk, hogy az egész világ terhét nem bírjuk el, ezért megpróbáljuk élvezni a mát. Koncentrálunk a kisebb közösségeinkre, ott azért jellemzően jó.

És amúgy ha kizoomolunk, be kell látnunk, hogy nem csak a burkunk, de a világ is egy elég király hely. Teli jó emberekkel, szépséggel.
Akkor miért sz*r most minden?!

Nem tudjuk nem észrevenni, hogy globális léptékben a józan ész mintha fokozatosan hagyná el a világot. This is fine, gondoljuk az egyre magasabbra csapó lángok közt.

Nyugtalanságunkat értelemszerűen munkába fojtjuk. Az legalább lefoglal, sőt pénzzel is jár. Kész haszon. Nyomjuk, persze, corporate, igen. Az ügyfél az úr. Nincs is ezzel semmi baj. És ezt nem cinikusan írom.

Nagyon szerencsések vagyunk, akik abban dolgozhatunk, amit szeretünk, és nem kényszermunkát végzünk. Időnként elkap a flowélmény, hasznosnak érezzük magunkat. Olyankor minden rendben van. Forognak a fogaskerekek, haladunk előre.

Aztán bármennyire is kerüljük, megtalálnak a hírek.
Megint elk*rtak valamit, vagy volt valami katasztrófa. Hát nem hisszük el – legalábbis ezt kell mondani. De valójában már nem tud megérinteni, annyira mindennapos.

Hiába látjuk az egész világot, pártíz-száz embernél többel nem tudunk igazán törődni, ez ilyen evolúciós. De sokszor még annyival se. Leszívnak, és a nap végén örülünk, ha el tudjuk látni magunkat és a körülöttünk lévőket. Túltelítődünk, kiölik az empátiát. És utána még rosszul is érezzük magunkat, ha nem érint meg valami kellően.

Azért a nagyobb horderejű dolgok még betalálnak. Rossz felé megyünk, ordítjuk ilyenkor belül, látva milyen döntéseket hoznak világszinten. Vagy ha megnézzük a háborút. A szomszédban. Európában. 2022-ben. Nem szabadna lennie, de van. Kezdenünk kellene vele valamit, de nem tudunk.

Erőtlenek, eszköztelenek vagyunk. Mint mikor nem tudod levenni a szemed egy szerencsétlenségről, de nem tudsz mit tenni. Le vagyunk fagyva, a megsemmisülést várva, ahogy a világ a szakadék felé rohan.

De ma még nem. Ma olyan szépen süt a nap. Most ne frusztráljanak ilyenekkel, majd ha itt lesz, kezdünk vele valamit. Most még jövünk-megyünk, éljük is ezt, lehet kicsit túl is toljuk, elvégre 2 évig be voltunk zárva. Meglátjuk a szépet, táncolunk, nevetünk. Gyönyörű az élet, kürtölnénk világgá!

A természetbe járunk, tudatosságot gyakorlunk, otthonra lelünk ott.
Szeretünk. Feltölt.
Béke van és harmónia.
Ez a fiatalság forrása, a menedék, az öröklét.

De ez sem állandó, nem ott lakunk. Menni kell vissza.
Még egy kicsit hadd időzzünk…
Nem lehet! Vége az álomnak, most a hullámvölgy jön, „ahogy kell”, vagy a mindennapok mókuskereke.

A körforgás közepette azért van, ami nem múlik: folyton ott lebeg, hogy lehet, nincs holnap. És ha nincs holnap, akkor YOLO van, akkor még kihozzuk ebből az életből, ami benne van.

De ez így nem fenntartható… és elkap a bűntudat. Még a klímaváltozás is ott van, a legnagyobb tag. Azt is meg kéne akadályozni. De azzal meg az van, hogy lehet, már késő, azért hagyják rá sokan. Meg kisemberek vagyunk úgyis, hát mit is tudnánk tenni.

Csak hát így egyik napról a másikra élni lélekben kicsit nyugtalanító.

A járvány óta különösen kiszámíthatatlan a jövő. Tervezhetetlen. Nincs meg az út többi része, de még a következő kanyart se látjuk be, így nem is tudunk felkészülni rá. Kollektíven hiányzik a biztonságérzet.

Nem baj, mindig feltaláljuk magunkat, a jég hátán is megélünk, alkalmazkodunk, jó lesz. Van A-B-C-D-ZS terv. Vagy nincs terv, hanem jön, ami jön, bízunk abban, hogy jó döntést tudunk hozni az adott pillanatban. A lényeg, hogy sikeres az önnyugtatás.

Majd amikor végre elérjük a nyugalom állapotát, hirtelen kirántják alólunk a talajt. Kezdhetjük elölről. Azt érik el, hogy nem merünk felhőtlenül örülni semminek, nehogy megtorolja az élet. Újra és újra a földhöz csap, azt akarja, hogy bizalmatlanok legyünk.
De mi makacsok vagyunk. Nem leszünk.

Elszántak vagyunk, nekünk bizony álmaink vannak, akarunk dolgokat.
Lehet, az a baj. Nem szabadna akarni…
De már az is baj, ha tudjuk, mit szeretnénk?
Túl önérzetes lett az emberi faj?

Mintha olyankor az élet direkt nem adná meg.
Nehogy már úgy legyen, ahogy te akarod. Fogd fel, nem irányíthatod!

Amint rájöhetnénk a nyitjára, irányt változtat. Annál gyorsabban vált, minél közelebb kerülünk hozzá. Lehet azt szeretné megmutatni, hogy ne akarjuk kiismerni, kontrollálni. Hatalmasabb annál, semmint földi halandók képesek lennének rá. És én ezt tudom. Ámulattal tölt el, és fejet hajtok előtte. Legyen meg az ő akarata. Nem akarok Istent játszani.

De újra és újra feltör a mélyből, hogy marionettbábu se akarok lenni. Én írom a saját történetem, vagy követem a felsőbb erő/univerzum/sors által kijelölt utat.

De más ember nekem nem parancsol, míg azt látom, hogy önös érdekből teszi, árt nekem, visszavet, leláncol. Senkinek nincs joga megmondani, hogy mit csináljak, míg becsületesen élek, és nem ártok senkinek. Szabad vagyok!

Majd jön a pofon. Nem vagyok az.
Elveszik, ami volt. Vannak, akik nem akarják, hogy előrébb jussak. Akik döntésre kényszerítenek, de nincsenek információim. Vak vagyok megint, bilincsben. Kontrollvesztett, tehetetlen, kiszolgáltatott.
Kísért a múlt. Úrrá lett az ember, és vele együtt az erőszak, megint.
Üvölteni tudnék.

De nem teszem. Nem engedhetek meg magamnak ilyen kirohanásokat. Mindig, minden körülmények közt meg kell őrizni a nyugalmat, erősnek kell maradni. Meg amúgy is, hogy lehetek ilyen hálátlan? Nyavalygok itt a soha nem látott jólétben. Gondolnék az etióp éhezőkre vagy akiknek bombázzák az otthonát. Biztos túl sok időm van. Nem szégyellem magam?!

De. Mélyen. Eláraszt, áthatja minden porcikám, örökségünk, a szégyenérzet. Pedig otthon nem is volt ez, ez valami kollektív dolog lehet.

Mert sokszor nem is fentről, hanem oldalról kapom meg, a társadalomtól. Visszarántanak. A valóságba. A határ nem a csillagos ég, a határ ott van, ahol most épp vagyunk.

Inkább ne mondtam volna semmit. Kedvem lenne kitörölni minden panaszt. Hogy is gondolhattam?! Hogy lehetek ilyen önző? Igazatok van. Az élet csak szép és jó. Vagy borzalmas, és el kell fogadni. Ilyen egyszerű. Én reagálom, bonyolítom, aggódom, gondolom csak túl. Én vagyok maga a túl. Attól ilyen. Minden az én hibám.

Összezsugorodom. Ez a gondolkodás dolog tényleg csak árt mindenkinek. Apró vagyok és jelentéktelen. Teszem a dolgom. De máskor ne elégedetlenkedjek ám, mert nincs mire fel.

És tényleg nincs. Van fedél a fejem felett, van mit ennem, biztonság van, időnként még olyan luxusdolgokra is telik, mint a nyaralás. „Össze-vissza utazik meg mulatozik, aztán itt sajnáltatja magát.”

De… én nem sajnáltatni… meg nem is magamat… én csak… ki akartam fejezni, amit sokan éreznek.

De ezt már nem hallják. Másvalami vonja el a figyelmüket. Hagyjuk. Felesleges magyarázkodni. Úgysem értenek.

Mindenesetre magamba szállok, úgy jó mélyen.
Már szinte azt is elhiszem, hogy nem érdemlem meg a jólétet.
Tekintettel lehetnék másokra…
Kérlek, ne haragudjatok rám!

Még egy szégyenhullám.

Így most már mindenki ugyanott van.
Megdöglött a szomszéd tehene is.

Csend. De ez sem tart sokáig.

Egy idő után megszólal belül, hogy mi értelme bárminek. Ha úgyis minden csak futó érzést okoz. Hajtjuk a pénzt, hogy aztán elköltsük, vagy az élére rakjuk. Már ott is olyan nem közmegegyezéses dolgok vannak, mint a bitcoin és az ethereum. Ki találta ki, hogy ezeknek értéke van? Hatalmas összegekért cserélnek gazdát, de nem is léteznek.

Nem értem. De úgyse tudok mit csinálni vele, ráhagyom, nem érint. Legyintünk mindenre, amire nem vagyunk hatással. Biztos nagyon jók, csak most épp nincs energiánk beleásni magunkat.
De mindenbe nem is tudjuk. Itt a világ összes információja, mi meg… hagyjuk.

Időnként az is beüt, hogy miért is élünk, így? Ez a depresszió széle, tudom. Ezt érezhette Styles is. Nem szabad beleesni, túl sokan vannak odalent. Nem is fogok, nem kell értem aggódni. Reziliens vagyok. Elemi erővel szippant be a mély, de átmeneti csak. Ha elengedem magam, és nem kapálózok, feljuttat a felszínre. Ez is azt mutatja, hogy bízzam rá magam a ki tudja mire. Egyvalamit tilos csak: gondolkodni. Az ember nem arra való. Főleg, ha nő.

Ne agyaljak annyit. Lesz ami lesz. „Vedd könnyedén” – kedvem lenne felpofozni, aki ezt mondja, mert tudom, hogy ahogy én se vagyok mindig komoly, ő se tudja mindig könnyedén venni. Ez csak egy szerep, magát nyugtatja vele. Hacsak nem pszichopata, rá is hatással vannak az események, gondolkodó, érző lény ő is.

Mondjuk ennyi mindent nem érez, az lehet.
Egyszerre áldás és átok ez.
Bizonyára boldogok a lelki szegények.

De ő jót akar, tanácsot szeretne adni: és valóban, a testben kell lenni, a jelenben, mozgásban, érzésben. Lazán. POZITÍVAN!!4! Felfeküdni a sodrásra, elengedni a kormányt. A gondolatok csak gyötörnek.

És én ezeket elméletben mind tudom. Sőt, gyakorolni is szoktam. Tényleg használ. A nagy részünk tudja, mit hogy kellene, nincs szükségünk több tanácsra. A megvalósításban csúszunk el néha. Az meg csak rajtunk áll.

De azért ott van, hogy milyen traumákat kaptunk, miket örököltünk transzgenerációsan, hogy sikerült kötődni gyerekkorban, hogy bántak mások velünk az évek alatt. Ezek azért kísértenek, míg meg nem dolgozzuk őket.

Meg a jelen is befolyásol. Annyira gyorsan vált alakot minden körülöttünk, hogy kezd szédítő lenni. Közben nincs horgony, nincs kapaszkodó az egész világban, még az emberek is álarcot hordanak. Forog körbe-körbe, fel-le, felvillanyozóan örömteli és mély pillanatok váltják egymást. Hullámvasút.

Szóval mégse minden rajtunk múlik…? Felültettek.

A múltunkkal már nem tudunk mit kezdeni, de most már a jelen és a jövő se a mi hatáskörünk. Ki kell békülnünk a tudattal, hogy bármennyire is szeretnénk, nem tervezhetjük meg vagy garantálhatjuk a jövőnket, nem mi vagyunk a saját életünk kovácsai. Nincs szinte semmi hatalmunk a történések felett. Ez nem egy stratégiai játék…

És mi ebben a kontrollvesztett állapotban várjuk a messiást.

Várunk a másikra, hogy valaki majd megteszi az első lépést. Várunk a hívó szóra, a szikrára, valamire, amire azt tudjuk mondani teljes szívből, hogy IGEN. Ami mögé teljes mellszélességgel oda tudunk állni. Amiben hinni tudunk. Egy csodára, ami nem három napig tart. Egy eszmére, amit követni tudunk tűzön-vízen át. Ami elég erőt ad ma, holnap és 10 év múlva. Ami kitart.

A mai kor realitásában, amikor minden lecserélhető, és a vallások már elavultak. Az ezeket helyettesítő mozgalmak meg nem elegek. Amikor spirituális űrben vagyunk. Ha tudunk is azonosulni valamelyik vallással, általában nem az egészükkel. De hogy is várhatnánk tőlük, többezer éve voltak aktuálisak…

Most nincsenek Jézusok.

Expecto Patronum, ismételjük, már itt kellene lennie, de nem jön. Nem ment meg. Nem változik semmi. Pereg az idő, szívják az életerőnk, de nem jön a megváltás.

Nincs, aki kimenekít. Nincs, aki megmondja, mit kell tennünk.
Mindenki tanácstalan. Hol van a várva várt ideális vezetés?
A magyar nép ahhoz van szokva, hogy vezetik.
Az egész emberiség ahhoz van szokva.

De mi lenne, ha átszoknánk valami másra? Egy közösségre? Ahol valami úgy összetartana, hogy azt a nézetkülönbségek és egyéni ellentétek sem robbanthatják szét. Egy otthonérzet, mint egy családi kötelék, csak nem rokonok közt. Egy modern, érzések és gondolatok alkotta vérszerződés, amit a tenni akarás és a közös jó tart életben. Úgy ki vagyunk rá éhezve, mint egy falat kenyérre. Nem tudok olyanról, akinek ne ez lenne a vágya. Hogy lehet, hogy ugyanolyanok vagyunk, mégsem jön létre a kapcsolódás?

Talán mert azt hisszük, ráérünk még. Meg amúgy is, olyan másak mint mi.
De valami azért segíthetne rajtunk… Keressük, hol is a megváltó, a pápa lesz az vagy a dalai láma? Greta Thunberg vagy talán… Timothée Chalamet?

De ebből most nem ment meg se esemény, se ember. Egyedül, de közös erővel kell kilábalnia belőle az emberiségnek.
Mi az, hogy egyedül, de közösen? Ezek ellentétek.
Nem feltétlen. Annak tűnnek, de nem zárják ki egymást.

Mert mindenki életében eljön a tisztánlátás pillanata. Hogy mi vagyunk azok, mindig is mi voltunk. Mi fogjuk megmenteni magunkat a dementorcsóktól. Bennünk van az erő. Az egyes emberekben.
Nem Isten, kormány, vezető, anya, apa… Ki tudja, van-e felsőbb. Lehet, hogy csak mi vagyunk.

Egyedül vagyunk.
Mindenki egymaga, egymástól elszeparálva.
Kilökődve az űrbe, tehetetlenül.

Hiába van körülöttünk annyi ember. Láthatóan még a világsztárok is erről számolnak be.
Elhalnak vagy egyre felszínesebbek, lelketlenebbek a kapcsolódások. Mindenkinek alig pár emberrel van ereje törődni. Elmagányosodunk.

A válasz talán az, hogy együtt kell érezni. Egységben magunkkal és mindennel.
Elég volt a közönyből. Túl sivár így.

De ahhoz előbb mindenkinek magán kell dolgoznia. Hiszek abban, hogy akkor tudunk empátiával fordulni a világ felé, akkor nem bántjuk önkéntelenül is egymást, és akkor van energiánk adni, ha rendben vagyunk magunkkal. Ha ott nincsenek nagy feldolgoznivalók és hiányok. És ez kinek-kinek a maga feladata.

Bárhol is tartunk az úton, soha nem szabad elfelejtenünk a traumáinkat, de a gyökereinket sem. Azoknak köszönhetjük, hogy itt vagyunk. De magunk mögött kell hagynunk a kollektív múltat, úgy, hogy az építőt közben továbbvisszük belőle. Ezek megint kettősségek, de lehetséges egyszerre, ahogy ugyanazon pillanatban lehetünk boldogok a személyes életünkkel, és szomorúak a világ helyzete miatt. Az ember képes erre, egyre komplexebb érzelmekre. Ezt még csak most ízlelgetjük.

A jövőben pedig semmit sem várhatunk. Nem rakhatunk egyvalamire (esemény, eszme, megváltó, intézmény) sem ekkora terhet. De hatalmat sem. El kell bírnunk a sajátunkat.

In this world, it’s just us
Csak magunk vagyunk.

Bár közben jó lenne az a tudat, hogy egy olyan világ áll mögöttünk, ami összefog a bajban, ami nem gáncsol, és ami nem közömbös akkor, ha épp valami van.

És minél több és többféle részből áll, annál erősebb.
Lehetnénk láncszemek? Összefoghatnánk, a különbségeink ellenére. Vagy épp azért.

Mert ha egy valamire van ráállva az agyunk, akkor együtt mozgunk. Ezt a nagykoncerteken tapasztaltam idén. Ugyanazt mondtuk, összehangolódtunk többtízezren. Félelmetes, hogy mennyi energia és erő volt a tömegben.
Mégsem volt fenyegető. Pozitív volt, áradt a szeretet.
Ez kell.

Most senki sem látja, hogy fogunk kijutni a labirintusból. De együtt felemelkedhetnénk annyira, hogy felülről tekintsünk le rá, és talán meglátnánk a kiutat.

Az emberi lelket ripityára lehet törni, földbe lehet döngölni, a történelem százszor megmutatta.
De a szeretet fennmarad. A remény és a hit is fennmarad. És ezek most roppant nyálasak meg evidensek, de ez van. Ezekre az energiákra kell rácsatlakozni kollektíven, világszinten, és akkor csoda történhet.

Lehetnénk egy továbbfejlesztett méhkas?
Vagy a méheknek annyi?

Meg tudjuk-e ugrani a következő társadalmi/evolúciós lépést?
Harcok nélkül újat teremteni.

Van-e már elég erőnk újjászületni?
Vagy tovább akarunk fetrengeni, egymást visszahúzva, a gödörben?